Köszméte? Egres? Piszke? Vagy büszke?

De vajon miért van és hogyan lett ennyi neve, ugyanannak a gyümölcsnek?


A köszméte termesztése hazánkban az 1600-as években kezdődött a földbirtokosok és a kolostorok kertjeiben, innen terjedt aztán el a házi kertekbe. Gyors elterjedését a szakirodalom szerint leginkább a nagyon sok magyar neve bizonyítja, ami azzal magyarázható, hogy közel azonos időben jelent meg az ország számos vidékén. (Gyümölcsök termesztése, 2008)

A köszméte gyümölcsének kedvezőek beltartalmi értékei (magas a C, B1, B2 vitamin tartalma, emellett a kálium, kalcium, mangán tartalma is jelentős) és felhasználása is sokoldalú. A leggyakoribb talán mégis a piszke szósz, amit főtt húsok mellé fogyasztunk. A félérett gyümölcs a cukrász-, konzerv- és mélyhűtőiparban hasznosítható, az érett gyümölcs nyersen is fogyasztható, de befőtt, dzsem, lekvár, szörp, lé, és akár még bor készítésére is alkalmas.

Amikor a piacon köszmétét árusítunk, jól megfigyelhető, hogy azt szinte kizárólag a középkorú hölgyek néha urak vásárolják. Nem nagy mennyiséget, csak éppen annyit, amennyi a vasárnapi húslevesben főtt marhahús mellé elfogy.

Mintha elfelejtettük volna ezt a gyümölcsöt, pedig a köszméte kiválóan színesítené a hétköznapi étkezési szokásainkat. Vagy talán azért felejtettük el, mert csak ritkán találkozunk vele a boltok polcain és a piacon? Nehezen megfejthető kérdés, az viszont biztos, hogy érdemes lenne újra felfedezni azt.