„Őstermelői piac” – hirdeti a Bosnyák téri vásárcsarnok épületén a felirat. Ilyenkor húsvét előtt kézenfekvőnek látszott, hogy az összetrombitált gyermekeinkkel együtt tervezett ebéd alapanyagait közvetlenül a termelőktől szerezzük be. Sok projektben vettünk részt, ahol a faluvállalattal, szociális bolttal, rövid ellátási lánccal és hasonló témák elméletével foglalkoztunk, most a gyakorlat következett.

Előrebocsátom, hogy nem vagyunk sem tudatos vásárlók és nincsenek vásárlói tradícióink, kevés idővel rendelkezünk és gyermekeink elköltözésével egyre csökkenő, de még így is nagycsaládos mennyiségek beszerzését kell megoldanunk. Mindehhez kertvárosban lakunk, egy olyan pesti kerületben ahol csak egyetlen, a budapesti átlagnál drágább piac van hetvenezer emberre. A nagycsaládos létből következően hatalmas hűtőkkel és tágas kamrával rendelkezünk a beszerzett áru raktározása céljából.

Az elmúlt huszonöt évben rászoktunk a nagy boltokra, ahol rövid idő alatt és előre tervezhető költségekből ment a beszerzés. Egy-két kiegészítő beszerzési helyünk van (pl. a kerületben működő baromfi vágóhíd), ahonnan alkalmanként szintén több heti mennyiséget tároltunk be. Piacra csak ünnepekkor, vagy lazább hétvégeken mentünk. Először is gyerekekkel nehéz volt, aztán ahogy nőttek, a szatyor lett egyre nehezebb. Parkolni csak körülményesen lehet minden általunk ismert piacon, így a 10-15 kilós szatyrokkal vagy többször fordultunk, vagy cipeltük a tömegben, bár később arzenálunk kiegészült egy „banyatankkal” .

De térjünk vissza az eredeti témára és talán a piaci beszerzésünk tudat alatt működő legnagyobb gátjára. Az őstermelői piacra belépve igen furcsa kép fogad. A szépen rendezett pultokon a „hazai” banán, narancs, kivi és más déligyümölcstermés javával találkozunk. Ezt kiegészítik az óriás kaliforniai paprikák, fürtös paradicsomok, fóti paradicsomnak becézett piros bogyók és görög eprek hegyei. Vidámak voltunk, ünnepre készültünk és így átsiklottunk a fenti képen, szemünkkel keresve a valódi őstermelőket. Erre persze nincs konkrét recept. Olyan eladót kerestünk, akik az évszaknak megfelelő terményeket árulnak és termelőnek „néznek ki”. Tudom, hogy ezzel súroljuk a rasszizmus határait, de mivel piaci vásárlóként semmilyen információi nem áll rendelkezésünkre, nem vagyunk rendszeres vásárlók, tehát nem ismerjük személyesen az eladókat, és kb. 5-10 másodperc alatt kell dönteni, amíg a tömeg odébb sodor, ez az egyetlen lehetőségünk.

Az első fordulóban megcsodáltuk a retek hegyeket, amelyeket láthatóan valamilyen gyorsítóval kezeltek, mert öt centiméteres és annál nagyobb átmérőjük, valamint a felvett víztől repedésnek indult külsejük semmi jóval nem kecsegtetett. Rövid tanácskozás után megállapodtunk, hogy kis retkeket fogunk keresni és visszamentünk a második fordulóba. A paprikáról közben lebeszéltük magunkat a reggel olvasott hírek alapján, ami a növényvédőszer-maradványos magyar paprikákról szólt. A második körben megvettük a kisebb méretű retkeket a termelő kinézetű és idénynek megfelelő termékskálával rendelkező, tehát őstermelőnek látszó eladóktól. Ezt követte a sonka beszerzés, ahol a NÉBIH által közzétett kistermelői „húsüzemek” videói lebegtek a szemünk előtt és így címkézet terméket kerestünk, állandó bolttal rendelkező eladóval.

Otthon elérkezett a retkek feldolgozása. A két, egymástól a piacon távol eső helyen vásárolt retekcsomók szétbontása közben arra lettem figyelmes, hogy nem tudom megkülönböztetni őket a csomagolás alapján. A retekcsomók azonos technikával (először két retek összegumizása, utána egyesével a többi retek hozzágumizása) és azonos színű és méretű gumival lettek összeállítva. Megállapítottuk, hogy nem vált be az őstermelők kiválasztására kidolgozott algoritmusunk, tehát megint átvágtak. A tudatosan felerősített bizalmunkat, ami a budapesti termelői piacokon történő vásárláshoz szükséges, ismét lenullázták. Ami jó hír, hogy a vidámságunkat nem tudták elvenni, de ez nem az őstermelőnek látszó kofákon múlott.

A kis tanmese persze komoly tanulságokkal bír, mint általában a tanmesék. Az élelmiszer alapszükséglet és bizalmi termék. Az élelmiszer-beszerzést az ár és a termelőhöz, gyártóhoz és az eladóhoz kötődő bizalom határozza meg, a fogyasztói csoporttól függően. Minket most a fenti esetben elsősorban a termelői bizalom vezérelt és a tudatosság, hogy minél kevesebb lépcső legyen a termelő és az eladó között.

A Vidékfejlesztési Programban kiemelt célként és a kormányzati kommunikációban is gyakran szerepel a vidék jövedelmének emelése érdekében a rövid ellátási láncok fejlesztése, vagyis a láncok rövidítése. Ehhez azonban elsősorban tudatos vásárlókra van szükség. A tudatos vásárlás alapja azonban a fogyasztói bizalom. A fogyasztónak egyszerűbb, sokszor olcsóbb, kényelmesebb a nagy bevásárlóközpontok használata. Ezt a lehetőséget csak akkor fogja egy macerásabb és adott esetben drágább beszerzési formára átcserélni, ha vannak olyan értékek, amihez csak ebben a formában jut hozzá. Vagyis biztos lehet benne, hogy egészséges élelmiszert vásárol, biztos, hogy a termelőtől vásárolja. Ha ez nem biztosított, a fogyasztótól nem elvárható, hogy maga ellen döntsön.

Gyerekkoromból emlékszem a bajai piacokra. Ott ez a fajta bizalom adott volt. Nagymamáim személyes ismerték az eladókat, akiknél fel sem merült, hogy mástól vásárolt árut tegyenek az elárusító asztalra. Budapesten ez nem megoldható. Informatikus barátaim persze rögtön rendszert akarnak építeni a probléma megoldására: tartsuk nyilván az őstermelő földjét, valamint az általa eladott áru mennyiségét és ha olyan árut hoz a piacra, amit nem termelhetett meg az adott földön (mert pl. nincs gyümölcsfája), vagy a földje nagyságához képest túl sok terményt hozott akkor tiltsuk ki a piacról. De tudjuk, hogy ez csak álmegoldás, sok pénzbe kerül, hozhat részeredményeket, de nem sokat változtat a helyzeten. Az igazi megoldást nem a szabályozás, kontroll és más erőszak intézkedések jelentenék, az igazi megoldás belülről jön. Mi a termelők és a kereskedők célja? Az alapkérdés, hogy a rövidtávú maximális haszonszerzés, vagy a bizalomépítés és hosszú távú építkezés, úgy, hogy a vevő visszajöjjön?. Az ellátási lánc rövidítése elsősorban kulturális változást kell jelentsen, amit a termelőkben, kofákban és a fogyasztókban egyszerre kell elérni, ehhez lehet csatlakoztatni a szükséges infrastruktúrát és egyéb eszközöket, mint a kontrollt. Egy biztos, pusztán a kontroll bevezetésétől a szereplők kultúrája jó irányba nem változik meg, különösen nem a magyar népi ellenállás hagyományai között.

Varga Péter
Vezetési tanácsadó