A szakmában egyre többször halljuk, hogy a gazdálkodók – mindenki által emlegetett – lemaradásának egyik legfőbb oka, hogy az új tudományos eredmények, fejlesztések csak késve, vagy egyáltalán nem jutnak el hozzájuk. Emiatt Európa-szerte kiemelt cél a tudomány és a gyakorlat egymáshoz közelítése, kapcsolatának kiépítése, amire számos konferenciát, szemináriumot szerveznek.

Ma már a tudomány képviselői is rájöttek arra, hogy csupán a különböző konferenciák összehívásával, a frontális előadások megtartásával csak nehezen lehet előrehaladást elérni egy-egy fejlesztési területen, ezért egyre gyakoribb a szeminárium típusú munkacsoportok szervezése, ahol az együtt gondolkodás és ötletelés a cél.

Ilyen szemináriumot tartottak március elején Stuttgartban, amelyen kolléganőmmel volt szerencsém részt venni. A szeminárium témája az AKIS rendszer volt. Az AKIS betűösszetétel angolul Agricultural Knowledge and Information (újabban Innovation) System, ami magyarul annyit jelent, hogy Mezőgazdasági Tudás és Információs (vagy Innovációs) rendszer. Amit fontos tudni erről a rendszerről, hogy célja feltérképezni annak módjait, hogyan lehet a tudományt és a gyakorlatot közelebb hozni egymáshoz.

A kalandoktól sem mentes ott töltött idő alatt számos tapasztalatot szereztünk nemcsak szakmai de hétköznapi élet terén is. A szállásunktól az egyetemet egy átszállással, két buszjárattal lehetett megközelíteni, ami kb. fél órába telt, és még szerencsénk is volt reggel, mert a második buszra, ami az egyetemig vitt, szinte azonnal felszállhattunk. Hazafelé már kevésbé volt szerencsénk. Miután idő hiányában „végigrohantuk” Stuttgart belvárosát – amit az egyetemtől két vonatjárattal tudtunk csak elérni – hazafelé még stoppoltunk is, mivel azon a külvárosi területeken, ahol az egyetem és a szállásunk is volt, este nyolc után semmilyen tömegközlekedés nem jár.

Maga a szeminárium számomra néhány tekintetben újszerű volt. A munkamódszer az itthoni konferenciáktól eltérően zajlott, legalábbis a nap második felében. A délelőtti frontális előadásokat (francia, német, lengyel és bolgár), tapasztalati bemutatókat követően, ebéd után három kérdéskör köré, három csoportra oszlottunk, majd minden kérdés kapott egy felelőst, akik körül aztán fél óránként cserélődtek a csoporttagok. A beszélgetés során az elhangzottakat Post-itekre felírva ragasztgattuk tele az egyes kérdéseket tartalmazó tábláinkat. Végül a csoportvezetők összefoglalták a három csoport által megtárgyaltakat, majd kaptunk két különböző színű lapot. Az egyikre fel kellett írnunk milyen kulcsmondanivalóval térünk haza, a másikra pedig, hogy milyen új témakört javaslunk indítani az AKIS-on belül.

Ami a három kérdéskört érinti, az első a tudományos eredmények közvetítésében meg kell-e különböztetni és hogyan a gazdálkodókat? A második a privát és az állami, vagy közérdekű tanácsadás és a tudományos eredmények közvetítése, a harmadik pedig a mezőgazdaság multifunkcionalitása, meg kell-e célozni, ki legyen a proaktív a témában?

Meghallgattuk egymást, és sokan sokféle kérdéssel, ötlettel álltak elő, beszámoltak a náluk jellemző problémákról, vagy éppen bevált dolgokról, de alapvetően egyetértettek abban, hogy a tudomány és a gyakorlat közötti hidat a szaktanácsadók jelentik. A legtöbben arról számoltak be, így nem volt vitatott megállapítás, hogy az újdonságok iránti igény, a fejlesztési szükséglet leginkább a közepes és nagyobb gazdaságokban jelenik meg magától, és ők keresik meg a szaktanácsadókat. Míg a kisebb gazdaságok esetében a gazdálkodókban egyrészt fel kell kelteni a szükséglet érzését, ezért számukra a csoportos szaktanácsadás a legmegfelelőbb forma, ahol egymást meggyőzve tudnak igényt generálni a résztvevők egy-egy újdonság bevezetésére.

Az állami, vagy közérdekű és a privát tanácsadás kérdéskörében már sokkal erősebb vita alakult ki. Nálam csak kis idő elteltével „esett le”, hogy a privát tanácsadó alatt a multinacionális vállalatok – nálunk inkább termékmenedzsereknek és nem tanácsadóknak nevezett – szakembereit kell érteni. A franciák arra keresték a megoldást, hogyan lehetne megvalósítani, hogy a privát szféra tanácsadói megfelelően tájékoztassák például a növényvédőszerek, vagy vegyszerek használatáról, vagy kijuttatásának módjáról és veszélyeiről a gazdálkodókat. Tapasztalataik szerint ugyanis az a tény, hogy ezeknél a tanácsadóknál a végső cél a termékük minél nagyobb mértékű értékesítése, nem nélkülözheti a teljes körű tájékoztatást. Minderre a közérdekű tanácsadás részéről széleskörű, felvilágosító rendezvényeket szükséges tartani, ahol kellőképpen tájékoztatják a résztvevőket minden kérdéskörben. Részemről azonban felmerült a kérdés, hogy a multinacionális társaságok érdekeitől független tanácsadás vajon rendelkezik-e megfelelő információval ezekről a termékekről, veszélyeiről és az alkalmazásuk pontos módjáról?

Véleményem szerint ez csak úgy működhet, ha a tanácsadókat, szaktanácsadókat is kellően felkészítjük arra, hogy mik azok a legfontosabb információk, amelyeket mindenképpen a gazdák tudomására kell hozniuk.

A harmadik kérdést tárgyaló asztalhoz már kissé fáradt aggyal ültem, ám ennek ellenére itt is gondolkodásra késztettek a többiek. Abban teljes volt az egyetértés, hogy ma az AKIS rendszerének nem elég a mezőgazdaság hagyományos funkcióira koncentrálni, annál sokkal szélesebb körű, multifunkcionális gondolkodást igényel az ágazat. Ma már nem kerülhető meg a vidéket sújtó szociális problémák kezelése, ami a beszélgetés eredményeként megújúló intézményi rendszert igényel az AKIS keretében. Igen ám, de ki az, akinek ebben proaktivitást kell vállalnia és hogyan tartható fenn a tudás folyamatos áramlása? A válaszokban benne volt, hogy itt egyértelmű szerep jut a helyi humán erőforrásnak, a helyi szükségletek ismeretének, az arra épülő problémamegoldásnak, amihez megfelelő méretű és szintű együttműködési formák kialakítására van szükségük a helyi szereplőknek. Az elszigetelt jó gyakorlatok ugyan jelentősek, de sokszor a folyamatos információáramlás hiányában egy idő után megrekednek, nem fenntarthatóak.

Hogy mi volt számomra a kulcsüzenete a szemináriumnak? Abban a néhány percben, ami rendelkezésemre állt levonni az aznapi konzekvenciát, arra jutottam, hogy bár fontos és kell is, hogy meghallgassuk egymás problémáit, tapasztalatait és gyakorlatát, de mégiscsak országonként eltérő gazdálkodó típussal, típusonként eltérő problémával és eltérő tanácsadási struktúrával rendelkezünk, így nem lehet egységes formát kitalálni a tudomány és a gyakorlat egymáshoz közelítésére. Annak módját és mikéntjét mindenkinek a saját jellemzői és problémái, alapján szükséges kitalálnia és megvalósítania.

Ami pedig az új témakört illeti arra egész nap nem hallottam utalást, hogy a tanácsadókat és szaktanácsadókat hogyan képzik, vagy készítik fel a legújabb tudományos eredmények ismeretére. A kávészünetek és ebéd alatti beszélgetések arra döbbentettek rá, hogy ez csak nálunk koordinált központilag, más országokban (legalábbis a résztvevőkében) a szaktanácsadók önállóan kell, hogy ezeket az információkat és tudást beszerezzék, ami nem kevés anyagi ráfordítással jár a számukra.

Belegondoltam, hogy a hazai szaktanácsadók nem is tudják milyen szerencsés helyzetben vannak azzal, hogy – bár időnként fizetniük kell egy-egy rendezvényen, vagy továbbképzésen való részvételért – a legtöbb szakmai rendezvényen térítésmentesen vehetnek részt. Amiben viszont van mit fejlődniük mind a szaktanácsadóknak, mind az őket koordináló szervezeteknek, az valóban a legújabb tudományos eredmények közvetítése a gyakorlat felé.

Erre ad majd lehetőséget számunkra az Unió által is támogatott Európai Innovációs Partnerség (EIP), amiről már volt szó egy korábbi, 2014 decemberi bejegyzésben.

 

Székely Erika
Vidékfejlesztési szakértő